Egy Név, akiről mindenki hallott.
Akit vagy szeret, vagy gyűlöl, de ismeri.
Ő is szeretett, gyűlölt, lázadt. Sokat.
És írt. Maradandót.
Újágcikkeket és verseket.
Sok baj volt akkortájt.
Aztán közel száz évvel ezelőtt utolérte a végzete.
És most a novelláiból megpróbálom kiszedni Őt. Amilyennek a versei alapján képzelem.

az önsajnáló, ironikus különutas

"Nagyszerű ország ez.....gyürkőzünk, tolakodunk, neveletlenkedünk, hazudunk, s nem dolgozunk. Én például megcsinálom az utam szépen a célig. Egy szegény úri fiú, aki szeret kényelmesen élni...mi lehetne más, mint képviselő?.....Még a kimívelt svihákságra sem lehet építeni itt. Kezdenek szorongatni a hitelezők. No még csak ez kellett. A kiadóm rám üzent, hogy többet is írhatnék a lapba. Írni. Ezt kellett megérnem!..." 

 Hogy kit próbáltam összerakni a lázadó újítóban?

Mondottam: mindenki ismeri. Ő meg így ír magáról:

Most egy amerikai írónak egy korai regényét kutyultam össze.
Sokat írt. És jól.
És haláláig füstölgött hozzá.
Én meg egy egyből való sok jó darabkát jól megkavartam.

Ezt a regényét sem a köz- de még a saját véleménye sem sorolja
a legjobbak közé. De számomra fontos.

"Semminek sincs vége, és sohasem lesz. Még az ítélet napja sem a vég."

"-Ez aztán a munka! Visszaadjuk a szaros világot a szaros népnek."

Hogy kitől próbáltam idézni?

Nem tudok semmit. Sem az életéről, sem a lehetőségeiről, sem a kilátásáról.
De olvastam.
És szerettem. Szerettem általa látni és hallani. Így a végén elképzeltem.
Mindent. A karaktereit, a személyét, a látásmódját.
A sokféleségét.

Innentől már csak ő beszél, főz, gondolkodik. Én meg csak jelezgetek.

a kissé bizonytalan

„A magyar nyelv értelmező szótára szerint –idézem- brácsás az, aki tud vagy szokott brácsán játszani. Nagy igazság lehet ez, mert a szótár vagy öt kiadását néztem át, és ez a terminus technikus rendületlenül dacol az idők változásával.
Kétféle a brácsás tehát: az egyik tud, a másik szokott......a konyhában ténykedők, bizony a brácsásra hajaznak."

Hogy ki is volt az elkövető?